Sajnos nem mondhatom azt, hogy az előző
két anyagot véglegesen befejeztük – de a nehezén túl vagyunk, ezt megígérhetem.
Könnyítésképp most egy kicsit nyugodtabb
vizekre eveznék, úgyhogy megnézhetnénk mi a helyzet a leírásokkal, idézettekkel, elmélkedésekkel, érzelemábrázolással.
Persze maga a téma közel sem könnyed, szép szókincset igényel és több-kevesebb gyakorlatot,
persze annak függvényében, hogy kinek mennyi szükséges a fejlődéshez.
Rendben, kezdjük is az elején, szép sorjában.
Leírás:
Az írás egyik legfontosabb része, a dialógussal
kiegészítve adják a történet alapját. (A párbeszédekről csak a leckék vége felé
lesz szó, az kicsit nagyobb falat.)
Ez az a rész, ahová bármit leírhatunk:
• tájleírás
• gondolatmenet
• jellemrajz
• érzelemmegjelenítés
Lényegében ezek a legfontosabb egységek,
amikből összeállnak a leíró részeink, de ezeket természetesen lehet színezni, homályosítani,
egybeolvasztani, és minden olyan dolgot ábrázolni velük, amit csak a fantáziánk
megszab. Eddig remélem világos. Ha valakinek mégsem, akkor csak azt tudom tanácsolni,
hogy olvassa át még párszor – ha akkor sem megy, lehet kérdezni mailben, vagy fórumon.
De most haladjuk tovább!
A leírások hol csak pár sorosak, hol oldalakon
keresztül eltartanak, és közben csak pár dialógus szakítja meg. Egyik sem rossz,
de vigyázni kell, hogy mit, és hogyan csinálunk, mert bizony egy egyszerű leírást
is csúnyán el lehet fuserálni.
• Első és mégis a legeslegfontosabb: tördelés. Itt persze a tagoltságot értem. Biztosan
volt már mindenkinek könyv a kezében, és ha valaki nem is vette volna észre, de
az akkor is úgy volt: „néhol az író vagy a szerkesztő beszúrt egy-egy entert a sorok
közé”. Ha valaki nem hiszi, járjon utána: kapjunk le a könyvespolcról egy regényt,
vagy, ha otthon nincs, akkor nézzünk el egy könyvtárba és figyeljük meg, hogy
átlagosan(!) három-négy soronként (néha több) megszakítják a bekezdéseket és újat nyitnak.
Mi is ennek az oka?
Első soron az olvashatóság. Sokkal kellemesebb
a szemnek négy sor között cikázni, mint tizenöt sor között, nemde? Ha túl hosszú
a bekezdés, akkor sűrűbben előfordul, hogy eltévesztjük a sort, és egymásután kétszer
(vagy még többször; velem már öt is előfordult) olvassuk el ugyanazt a sort. Magyarán:
zavaró.
Fontos! A tördelés nem azt jelenti, hogy egy helyett
két entert írunk, hogy minden bekezdésünk után legyen egy plusz sorköz. Az értelmetlen
és felesleges. Egy enter a megfelelőnek vélt helyen tökéletesen megteszi.
Arra nincs konkrét, törvényszerű szabály,
hogy mikor kell bekövetkeznie a „megfelelőnek vélt helynek” (a gondolatmenet végén,
de azt az író határozza meg, hogy hol van), azt az írónak kell éreznie, hogy hol
akar nyomatékosítani / hangsúlyozni egy töréssel, vagy melyik kulcsmondatot akarja
elrejteni a kíváncsi szemek elől, hogy aztán később visszautalhasson rá. Ilyenkor
az olvasóban azt az érzést keltjük, hogy fantasztikusak vagyunk, és rettentő nagy
agymunkával szültük meg az apróbb részleteket, miközben csak egy kevés furfang kell
ahhoz, hogy az olvasó a fejéhez kapjon, miközben azt mondja: „Tényleg, ez mekkora
már!”
Ez utóbbi véleményem szerint egy hatalmas
írói húzás. Érdemes alkalmazni, csak ajánlani tudom az ehhez hasonló „titkolózásokat”,
az információ elrejtését, amikre a történet végén, vagy fontosabb fordulatainál
rávilágíthatunk. Megéri ezzel játszani, mert ha az ember ráérez, csodás dolgokat
tud utána művelni pusztán a szavaival. ;)
Tudom-tudom,
az előbbi „nincsen szabály”-beszólásomért kapok majd, de tényleg nincs arra
semmilyen korlát, hogy „márpedig Neked írópalántám legfeljebb hat soronként
meg kell törnöd a bekezdést, különben irgumburgum, megvernek egy sikátorban az
enter-manók”. Ugyan, dehogyis… Igazság szerint az írásban ez egy elég
labilis és vitatott pont, sokan nem is értik igazán, mások pedig próbálják
betartani, de nem mindig sikerül – és persze ott vannak, akik betegesen
ragaszkodnak mindenféle szabályhoz. Na, ők azok, akik soha az életben nem fognak semmi zseniálisat írni.
Én például
kifejezetten utálom a nagy bekezdéseket, nem is nagyon szoktam öt-hat sornál
hosszabbat írni, mindig arra törekedek, hogy a gondolatok ne stagnáljanak,
hanem folyamatosan változzanak, mozogjanak, és ezzel együtt az olvasó
gondolatait is megmozgassák. Lehet, hogy írok néha több oldalas leírásokat is…
de azokban a gondolatok soha nem stagnálnak.
Másik
megoldásom, ha valamit direkt „stagnáltatni”, nyomatékosítani akarok, akkor
viszont hasonló jelentésű mondatokat írok viszonylag közel egymáshoz, közben
pedig sűrűn tördelek – itt gyakran előfordulnak félsoros gondolatok. Ennek a
nyomatékosításnak a hatását dőlt betűk használatával is lehet még növelni. Az
viszont fontos, hogy ezt a trükköt nem szabad túl sokat használni, mert akkor
vontatott, szájbarágós lesz a történet, az pedig nagyon idegesítő… mintha egy
hülyegyerekkel vitatkoznánk, aki folyamatosan egyet fúj… szóval ezt csakis
mértékkel, és kizárólag a tételmondatok, kulcsjelenetek körítése, hangsúlyozása
céljából szabad használnunk. Szóval csak óvatosan.
• A második figyelemre méltó dolog: megfogalmazás. Ehhez viszont feltétlenül szükséges
a feljebb is említett szókincs, na de persze ahhoz nem kell Arany Jánosnak lenni,
hogy megírjunk egy szép leírást. Ami viszont még lényeges, hogy a szövegkörnyezethez
illő szavakat használjunk.
Mi jelent ez?
Sokszor lehet olyannal találkozni a mai
ficekben, hogy van egy gyönyörű bekezdés, csodaszép a leírás, és ott virít benne
valami szleng szó… Ha például arról írunk a leírásban, hogy egy pár hogyan enyeleg
egymással, akkor kerüljük, azt a szót, hogy „lesmárolt” (tipikus orbitális
hiba). Egy olyan író, aki szeret szépen fogalmazni, az kerülje az ilyen sületlen
butaságokat.
• A harmadik pont témája: ugrálás. Ez lényegében kapcsolódik a megfogalmazáshoz,
de jobbnak láttam külön szedni, hogy ezzel is hangsúlyozhassam a pont fontosságát.
Az „ugrálás” címszó alatt nem az időutazást értem, hanem a kohézió*
figyelmen kívül hagyását. Elég sokszor találkozni olyannal, ahol csak úgy vannak
egymás mellett a mondatok, minta valaki vicces kedvében összeollózta volna, és közben
semmi összefüggés nem lelhető fel.
Példa:
Joe-nak kék haja van és napszemüveget visel.
Rocker cuccokat hord. Piros szemeit a napszemüvege takarja. A kék haját tarajba
felzselézve hordja.
…
Írhattam volna tovább is, de nekem így is
feláll már a hátamon a szőr és szerintem ez a szemet gyönyörködtető példa eleget
mesél magáról. Persze a fő hangsúlyt nem a piros szemekre és a kék hajra kell fektetni!
=P De ha valaki szerint ez gyönyörű, zseniális, és díjat érdemelnék, akkor vagy
gondolkozzon el, vagy vegyen a kezébe egy regényt és sürgősen lásson neki
olvasni.
Megjegyzés: Ugyanez érvényes a tájleírásra
is; ott sem szép dolog ugrándozni. A tájleírás minden olyan leírásformát
tartalmaz, amely egy helyszínt jelenít meg, értendő itt akár a nagymamád
nappalija is. Nem táj ugyan, de helyszín, és gondolj bele, milyen szörnyen
idegesítő lenne, ha nagyanyád nappaliját úgy írnák le egy szövegben, hogy hol
az egyik sarokkal foglalkozik, aztán a tévével, utána a szekrényben lévő
ingóságokkal, majd visszatérne az első sarokban gubbasztó pókra… Ne, könyörgöm,
ne már.
Másik véglet, ha mindent túlragozunk és
már idegesítően nagy a kapcsolat a mondatok között. Élő példa, ami nem az én buksimból
pattant ki (a neveket átírtam):
Lily és Robert a Szt. James Gimnázium udvarán
sétáltak. Eltekintve attól, hogy esett a hó egész kellemes idő volt, ezen a téli
napon. Lily ezen a napon is Roberttel sétált, mert a barátnői elmentek pletykálni,
amihez Lilynek most nem volt kedve, így felkereste legjobb barátját, Robert-et,
és most kint sétáltak az udvaron.
Érezni, ugye? Mintha gyogyós lennél, és
a szádba kéne rágni… elég zavaró. Persze a túl erős logikai kapcsolaton kívül más
hibája is van, főként szóismétlések, de azt most nem kívánnám elemezgetni.
Egyébként sem tartunk még az ilyen finomságoknál.
Na, már most!
Mit tanított nektek eddig „Via néni”? Azt,
hogy ne legyünk felületesek, de nagyon kukacoskodók sem, mert rontja az olvasás
minőségét! Ezen kívül bővítsük a szókincsünket, kerüljük az ugrabugrálást a mondatok
között, és tördeljük a bekezdéseinket!
Oké, remélem, minden világos, menjünk tovább!
Idézetek:
Sokak szerint kerülendő. Szerintem kivételes
esetekben használható idézet is egy történetben. Egy barátnőm például alcím-féleségnek
használja/használta őket – és meglehetősen jól alkalmazhatóak, ha az ember tud
velük bánni. Persze nem csak alcímként alkalmazhatjuk, hanem ha a helyzet megkívánja,
akkor a szövegbe, sőt, az is lehet, hogy a dialógusba kell beillesztenünk egy idézetet.
Ne tartsatok egoistának, de most A Sátán
lányából tudnék csak egy ide megfelelő példát betenni:
„- Te vagy az…? – kérdését olyan halkan
suttogta, hogyha hátrébb állok, talán nem is hallom.
- Én, amint látod. Eljöttem.
- „Mikor a sötétség eljő, én várni fogok
rád…” – idézte előző éjjel elhangzott szavaim. – Minden este eljössz hozzám sötétedés
után? – kérdezte kíváncsiskodva, közben gyanakvóan nézett a szemembe, hátha ki tud
olvasni belőle valamit.”
Ugye nem kell megmutatnom, melyik mondatrészletre
kell odafigyelni? Lehet, hogy valaki nem ért velem egyet, de szerintem itt teljesen
helytáll az idézet, mint mondott szöveg. Persze lehet ellenkezni, elvégre ez
egy elég szubjektív dolog. Mindenkinek más az ízlése, ergo nem kötelező az én
példámat követni.
Elmélkedés:
Mint azt írtam az előbb, ez a leírás egy
része, és csak akkor nem leíró szövegben alkalmazzuk, ha a szereplőnk valamiért
hangosan gondolkodik, vagy magában beszél – de gondolom én, nem gógyisokról írunk
történetet. Egyébként minden más esetben a leíró szövegrész alkotóeleme.
Elmélkedni mindenről lehet, hosszan, röviden,
kifejtősen, titkolózva, ahogy kedvünk tartja, és a szituációnk megköveteli. Ezzel
kapcsolatban nem hiszem, hogy túl sokat tudnék mondani, mert lényegében erre is
minden ugyanúgy érvényes, mint amit már a leíró szövegről szóló pontnál olvashattunk.
Érzelemábrázolás:
Az én véleményem alapján ebbe a kalapba
nem csak az érzelmek, hanem az érzések is beletartoznak. Ez nem Szentírás, de megfontolandó,
hogy ki hogyan vélekedik erről, de én a kettőt együtt fogom kezelni, mert az
alapjaiban nincsenek különösebb különbségek.
Érzéseket és érzelmeket rengetegféleképpen
lehet leírni, ugyanúgy, ahogy minden mást is, de van egy kis eltérés az érzelemleírás
és mondjuk a tájleírás között.
Példa:
Ha azt mondom, hogy viszket az orrom,
akkor azt mindenki tudja, hogy milyen érzés. De ha azt mondom, hogy bementem
a szobámba, akkor rajtam kívül mindenki tapogatózik a sötétben, ugyanis senki
sem tudja, hogy néz ki a szobám. De ha már elmondom, hogy piros szekrényem, citromsárga
szőnyegem, égkék függönyöm és rózsaszín ágyam van narancssárga párnákkal, és még
egy Notre Dame-i vízköpő is áll a közepén Hawaii ruhába öltöztetve orosz bundás
sapkával a fején, akkor mindenkinek kicsit tisztább lesz a kép a fejében, ugye?
(Bocsi a sorozatos hülye példákért, de én úgy gondolom, hogy a szélsőségek
ábrázolásával könnyebb elmagyarázni egy adott tételt.)
Ebből adódóan a tájleírás végtelenül egyszerű,
mert mindig mutathatunk újat, amit érzelmek terén már nehezebb megtenni. Bizony
ám. Könnyebb, egy olyan gusztustalanul kinéző szobát leírni, mint egy érzelmet,
vagy érzést.
Példa:
Ha azt írom, hogy fülig szerelmes vagyok,
akkor páran lehet, hogy tudják, miről van szó, páran meg nem, mert még nem tapasztalták
– és szerintem éppen a tapasztalatlanságból kifolyólag van a szerelemnek már annyi
és annyi féle megjelenítése. Hiszen gondoljunk csak bele: az orrviszketést valószínűleg
mindenki ugyanolyannak éli meg, akkor is, ha egyszer jobban viszket, máskor pedig
kevésbé. De a szerelmét mindenki máshogy éli át, és a tudatlanságát is mindenki
máshogy képzeli el. És itt a kulcsszavunk: máshogy.
Az érzelemmegjelenítés fő szempontja az
egyediség. Ha valaki egyéni ötletekkel áll elő, akkor nagyobb az esélye a sikerre,
de ha az a valaki csak pár szóban vagy sablonosan leírja azt a pár sort – amit rosszabb
esetben folyamatosan ismételget –, akkor ne számítson nagy hírnévre. Az érzések
szavakba öntéséhez meg kell találnunk a saját stílusunkat, vagyis azt a stílust,
amiben mindenfélét megírhatunk, anélkül, hogy órákig agyalnánk egy-egy frappáns
megfogalmazáson. Éppen ezért nem tanácsos egy szerelmi vallomással indítani életünk
első történetét, mert abban az időszakban – lehetünk akárhány évesek – nincs még
kifejlődve a szóhasználatunk és az általában használt hangnem.
*Kohézió = szövegösszetartó erő.
Lineáris kohézió: egyszerű szöveg, a mondatok egymás utáni
logikai sorrendben vannak. Egymásból következő mondatok – semmi extra.
Globális kohézió: előre- és visszautalásokkal tarkított szöveg,
ami lehet, hogy csak pár bekezdést, de az is lehet, hogy az egész művet átfogja.
Mint egy jó krimi. ;)
A kétféle kohézió természetesen keveredik
egymással – nagy a baj, ha nem keveredik, mert akkor az olvasó vagy elalszik,
vagy megzavarodik. Nem valami bonyolult dologról van szó, eddig is az életünk része
volt, csak nem tűnt fel. Viszont most már azt is megtudhattuk, hogy ennek is van
frankó kis szakszava. Unatkoztak a nyelvészek. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése