2013. június 3., hétfő

7. lecke




IRODALMI MŰFAJOK ÉS STÍLUS

Az irodalom műnemei – műfajai:
Líra – dal, elégia, epigramma, himnusz és óda, a Bibliából származó zsoltár.
Dráma – két fő műfaja a tragédia és a komédia.
Epika – eposz, mese, széphistória, históriás ének, krónika, az elbeszélő költemény, az életrajz, az önéletírás, a napló, a humoreszk, a regény, a novella, az egyperces novella, az elbeszélés, és bizonyos fokig az értekezés (esszé).

Érdemes szétnézni itt, ha bármi nem világos: [link] – érdemes itt olvasgatni, sok okossággal találkozhatunk. Erre nem is pazarolnék több szót, nyelvtan órán úgyis mindenki találkozik vele.

Stílus:
Nos, ez egy elég… kényes téma – főleg mostanság –, ugyanis sok embernek nehézséget okoz megválasztania és megtartania a megfelelő stílust.
Mi lehet meghatározó?
Első sorban maga a személy, aki mondja. Egy idős, bácsika, aki a tanyasi élethez szokott bármily meglepő, de nem fog nagyvárosi szlenget használni, és ez akkor is így marad, ha mi a történeteinkben lázadunk ellene. Így hát ha nem akarjuk beáldozni a hitelességünket, nem tehetünk semmi mást, csak alkalmazkodhatunk a körülményekhez. Ha nem így teszünk az egész helyzet valótlannak fog tűnni, márpedig egy jó író el tudja hitetni az olvasóival, hogy amit ő kitalált az valóság.
Milyen stílust használjunk?
Idősebbek körében vagy legyenek a karakterek egyszerű emberek, vagy pedig művelt, bölcs emberek, de ez utóbbit nehezebb hűen kivitelezni, kezdőknek nem ajánlom, mert túl nagy falat. Ha az első lehetőséget választunk, akkor előtte nem árt tisztában lenni mondjuk a falusi élet szokásaival, szólásaival, szóhasználataival.
[Gondolok itt arra, amikor valaki próbálna „palócul” beszélni, és erre elkezd a Győzikéből idézni. Győzike nem palóc, vegyük ezt tudomásul, és nekem, mint Palócföldön felnőtt lánykának kifejezetten sértő, amikor a nagyszüleim nyelvezetét egy egész ország összekeveri Győzike palócos-cigány nyelvjárásával. Mindenféle rasszizmust félretéve: a „dikk má’, more” és a „dicsak” nem palóc kifejezés. Oké, nem rajongok a palóc nyelvjárásért, de én sem figurázom, vagy éppen rondítom el más területek tájszólását, akkor más se tegye ezt az enyémmel. Köszönöm. :)]
Akkor most vissza a témához.
Ha éppen egy bölcs személyre van szükségünk, akkor mindenféleképpen használjunk pár olyan kifejezést a mondott szövegében, amelyet hétköznapi ember sosem, vagy ritkán ejt ki a száján. Mondassunk vele nagy bölcsességeket, hogy hitelt adjunk a szereplőnknek, és az olvasók tényleg elhiggyék, hogy ő okos, és tapasztalt. De vigyázzunk, mert a „mű-bölcsesség”, vagyis a bölcsnek hangzó, ámde értelmetlen gondolatok agyoncsapják az egész karaktert.
Természetesen fiatalabb szereplőt is választhatunk, mondjuk egy középkorú embert. Itt szembe kell nézni azzal, hogy az illető nagy valószínűséggel dolgozik, megvan a maga baja, esetleg néha még betegeskedik is. Előfordulhat, hogy gyermeke is van az illetőnek, és idegesítő szomszédjai. Élhet házas életet, lehet elvált, leszokóban lévő alkoholista, satöbbi. Bármely társadalmi réteghez tartozhat. Tervezzük el, hogy a mi szereplőnk hová tartozik, miket csinál, és miket nem, aztán a továbbiakban ahhoz ragaszkodjunk.
De választhatunk még fiatalabb szereplőt, egy fiatal felnőttet, aki éppen a helyét keresi az életben, vagy egy tinit (esetleg gyermeket), akinek általában legnagyobb baja az, hogy tanulni kell, van egy pattanása, rosszul áll a haja, vagy nem jó emberhez vonzódik (vagy elszakadt a kedvenc macija). Ezek piti kis dolgok, de a tinik ezeket előszeretettel nagyítják fel, és ha beleéljük magunkat és valósnak tűnő képet adunk a helyzetről, akkor mindezt komoly problémaként elhitethetjük az olvasóval. Mindennek a kulcsa az, hogy ne idegenkedjünk a különböző stílusrétegek alkalmazásától.
És még lenne itt egy bónusz: mi van, ha a szereplőnk egy misztikus lény?
Ilyenkor meg kell alapoznunk, hogy az adott lény mire képes, és mi az, amit már nem tud megcsinálni. Az gyenge magyarázat, hogy: mindent. Bele kell gondolnunk, hogy mi lehet szükséges a történet szempontjából, és ezeket a képességeket nem árt, ha rendszeresen használtatjuk vele, vagy megemlítjük - akár a gondolatain keresztül is -, mert még a végén az olvasó hajlamos lesz megfeledkezni róluk. Ezen kívül más szempont miatt is szem előtt kell tartanunk a szereplőnket: nem jó dolog, ha egymásnak ellentmondó dolgokat művel; hitelét veszti, és az olvasó nem fog hinni benne.
Mi határozhatja még meg a stílust?
A szituáció, egyértelműen. Senki sem beszél mindig mindenkivel minden helyzetben ugyanúgy, éppen ezért a szereplőink sem. Máshogy beszélünk egy ismeretlennel, a barátainkkal, a főnökkel vagy a tanárokkal, a szülőkkel, a nagyszülőkkel, és az ellenségünkkel. Nagy baj, ha valaki a barátaival és az ellenségeivel szemben is ugyanolyan stílust használ, ilyenkor a szereplőről adott kép elég sekélyes és bosszantó.
Ebben a kérdéskörben a kritikus pont a jellemtervezésen, a jellemrajzon van – ha megfelelően sikerült bemutatni a szereplő jellemét, akkor akárkivel is beszél, a mondanivalója tökéletesen a szájába illik. Nagyon trükkös és sokoldalú dolog ez…
A stílust még a szöveg típusa is alakíthatja, ugyanis nem mindegy, hogy egy tájleírást, vagy egy eszmefuttatást írunk/olvasunk. Míg a leírásnál általában a művészibb hangnem a legsűrűbben használt forma, addig egy gondolatfuttatás leginkább a saját gondolatainkhoz hasonlít és sokszor csapong a témák között. Elkezdi valahol, aztán áthajlik valami másba, azt kifejti egy kicsit, de arról eszébe jut valami más, utána később megint visszatér az előzőre… Ez bizony ilyen. Ha valakinek nem megy valami jól ez a gondolatleírás, akkor az egyetlen tanácsom az illetőnek az az, hogy „hallgassa” a saját gondolatait. A lázas eszmefuttatások közben ha kicsit jobban odafigyelünk a fejünkben lezajló eseményekre, sokat tanulhatunk magunktól.
És még van itt egy apróság, amit nem is lehet túlzottan a stílushoz kötni, de valamilyen mértékben ide is tartozik: ne csináljunk olyat, hogy szembeállítjuk az egyik szereplőnket egy hihetetlen dologgal, amit elsőre el sem akar hinni, aztán húsz-harminc oldallal arrébb már teljesen magától értetődőnek veszi az adott problémát (ez főleg akkor fontos, ha közben nem telik el annyi idő, hogy a karakterünk felfogja, mi történik). Olvastam már olyan könyvet, amiben ez történt, és teljesen agyonütötte az egyébként feltűnően jó kezdést. Hatalmas csalódás volt. (Claudia Gray: Evernight)

Összesen ennyit terveztem, de azért még tartogatok egy linket, ahol egy híres írónő ad pár értékes tippet. Tessék elolvasni őket, nagyon hasznos:
Meg Cabot tanácsai: [link]

És egy kis közérdekű: Megnyugtatok mindenkit, a mai volt az utolsó előkészítő lecke. A továbbiakban kezdünk el igazán a történetírással foglalkozni. Jönnek majd a novellák, fiction-ök, versek és minden ami hozzájuk tartozik – legalábbis minden ami tudtommal hozzá tartozik. Tessék lelkiekben felkészülni! ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése