11. lecke

11. LECKE

FICTION – SZÁM, SZEMÉLY, CSELEKMÉNY ÉS SZERKESZTÉS

Szám, személy:

Ezt az első kettőt azt hiszem, jobb, ha együtt kezeljük.

Alapvető dogma: többes számban nem írunk történetet! Hogy is nézne már ki… teljesen valótlan.

Ebből kifolyólag maradtak az egyes számú szereplőink, s ezekből is az első és a harmadik személy a megfelelő, bár lehet találkozni második személyes leírással is. Abban a formában is lehet szépet alkotni, de van vele néhány bibi:

· könnyen el lehet téveszteni, és az nagyon rosszul veszi ki magát,

· olyan, mintha az író egyenesen az olvasóhoz beszélne, ami nem hiba, csak egyeseknek szokatlan lehet,

· éppen ezért egy idő után, vagy egyes szituációkban olyan érzést kelthet az olvasóban, mintha parancsolgatnának neki. És ez bizony az olyan részeknél, ahol tombolnak a szélsőséges érzelmek, nem éppen hasznos, mert még a végén magunkra haragítjuk az olvasót. ;)

Azonban egy-egy novella, vagy más erejéig használhatjuk ezt a formát is, de kétszer is gondoljuk meg, ha ilyenre adjuk a fejünket.

Na, de térjünk vissza a két legfontosabbhoz: E/1 és E/3.

Mikor melyik?

Azt használd, amelyik hozzád közelebb áll, de persze nem árt az írói tehetségednek, ha alkalmanként kipróbálod magad „a másik oldalon” is. (Én például mindkettőt szeretem használni, és így jobb is, mert nem hagyom magam lekorlátozni.)

Vegyük sorba mindkettő előnyeit és hátrányait:

• E/1:

Előnyök:

· Személyes hangnemű, és jobban belelát a főszereplő fejébe, ennek okán jobban megismerhetjük a gondolkodását.

· Olyan, mintha ő mesélne nekünk, emiatt szerethetőbbé, emberközelibbé válik a figura.

· Egyéni véleményekkel is megtoldhatjuk a művet, amit a főszereplőn keresztül írunk le, és vele mondatjuk ki (de ilyenkor mindig vigyázzunk a felesleges infókkal és a szájbarágással).

Köztes:

· Csak azt láthatja az olvasó, amit egy ember látni képes. Vagyis nem tudjuk egyszerre leírni egy egész helyszínt, csak akkor, ha a főszereplő körbefordul. Azért írtam ezt a köztesnek, mert szerintem ugyanúgy lehet valakinek előnye belőle, mint hátránya: ha viszont jól meg akarjuk ijeszteni Alisát, akkor szerintem egyértelműen előny. Ha viszont bele akarunk kukkantani egy másik karakter, mondjuk Joe kobakjába is, az már hátrány, mert ugye ezeket az információkat csak Alisa észrevételei, beszélgetései és gondolkodása alapján közölhetjük a tisztelt olvasókkal.

Megjegyezném: szerintem a szemszögváltós megoldás nem járható út, legalábbis nem a haladóknak, vagy a profiknak, még akkor sem, ha Stephenie Meyer is megjátszotta ezt valamelyik Twiligh-saga könyvében. Véleményem szerint ő pont egy ellenpélda, nem pedig követendő.

Kétszer is jól gondoljuk meg, hogy belevágunk-e a szemszögváltásba, mert bármilyen kényelmes megoldásnak tűnik, állati nehéz JÓL használni.

Hátrányok:

· Sokak szerint komolytalanabb, de én nem értek ezzel egyet. Ha valaki tud és akar, az így is képes egy komoly történet megírására, ráadásul sokkal belsőségesebb, ha maga a főszereplő mesél nekünk, nem pedig a narrátor.

· Éppen azért, amiért személyesebb, néha kicsusszanhat a szereplőnk száján egy-egy olyan megnyilvánulás, amit E/3-ban talán finomabban is meg lehetett volna fogalmazni. Gondolok itt egyes káromkodásokra. Vagyis nem árt figyelni. De ez csak egyfajta bónusz-hátránypont.

• E/3

Előnyök:

· Szóba jöhet a szemszögváltás. Egyet kérnék azoktól, akik erre vetemednek: ne írjátok ki, kinek a szemszögéből írtok, jobb az, ha a szövegből derül ki. Nagyon gyerekes, ha a szöveg elé fel van írva, hogy ki fog következni. Egyszerűen szájbarágós, és megfosztjuk az olvasót egy csomó izgalomtól, élménytől.

· Könnyebb komolyan beszélni a dolgokról.

Hátrányok:

· Egy narrátor meséli a történetet, ami kevésbé személyes, és ha elbaltázzuk, akkor nem alakul ki az olvasó és a főszereplő közti viszony.

· A saját véleményünket kicsit nehezebb kimondásra bírni, de természetesen nem lehetetlen.

· Egy személyes tapasztalat, amit a Harry Potter regényben láttam: Harry gondolkodik, Rowling pedig E/3-ban írja le a gondolatmenetét. Harry rájön, hogy valami baromi nagy ostobaságot csinált, és így olvasható a szövegben: „Hülye volt.” Tudom, hogy nem akarta „megsérteni” Harryt, de azért ez így kicsit nyersen hangzik az én fülemnek… Az ilyenekre vigyázzunk.

• Vegyes:

Ő lenne az a szemszög, amit ki szeretnék emelni. Már nem egy könyvben találkoztam vele, íme pár példa:

Christopher Paolini: Eragon

Lara Adrian: A vámpír csókja

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

A felállás a következő: E/3-ban ír, de vannak gondolatok, amelyeket a főszereplő gondol, és ezeket dőlt betűvel szedi, hogy elhatárolja a rendes szövegtől. Teljesen érthetőek a gondolatok, és ezzel a módszerrel keverjük a két szemszöget. Érdemes lehet egy ilyennel megpróbálkozni.

Ebből kivétel Az ötödik Sally című könyv, amelynek a főszereplője egy többszörösen hasadt személyiségű nő. Ennek a nőnek az egyik személyisége, Derry meséli el az eseményeket, ő a narrátor – vagyis minden, ami a szereplőkkel történik az E/3-ban zajlik, de amiket Derry csinál, az már E/1-es. Teljesen érthető, világos, hogy mi történik éppen, mégis inkább az E/1 felé hajlik, ugyanis egy pillanatra sem lépünk ki a hasadt személyiségű nő fejéből, vagyis nem tudunk átugrani egy másik ember gondolatai közé. (Igen, tudom, ezt korábban is leírtam már, de lehet, hogy valaki azt a leckét kihagyta.)

Na, de lépjünk tovább:

Cselekmény:

Szerintem sokan gondoljuk azt, hogy egy történet megalkotásában ez az egyik legnehezebb folyamat, mert valljuk be: sokkal nehezebb, mint nevet találni a szereplőknek.

• Mi az a cselekmény?

A történet szálainak összessége, maga az eseménysor. A kiötlése hosszadalmas és bonyolult, ok-okozati alapokon nyugszik, vagyis ha Alisa jó erősen kirúgja Joe bokáját (direkt vagy véletlenül, az tökmindegy), akkor nagy valószínűséggel eltörik neki, és jó sokáig tart, amíg begyógyul.

Mit kell ebből leszűrni?

Ha eltöröd valakinek a lábát, nem fog neki három nap alatt begyógyulni, és utána tökéletesen működni. Ha eltört, akkor – hűen a valósághoz – hat heti gipsz az ára, hogy újra működjön. És mindezt a történetben is figyelembe kell venni, ha élethű eseménysort akarunk, és ha Joe mondjuk nem egy csodabogár. És már miért ne akarnánk élethűek lenni? Elvégre az a legkönnyebben befogadható az olvasóközösségnek, nem?

A cselekménybe minden beletartozik, a kisebb, de fontosabb megmozdulásoktól, a belőlük következő legnagyobbakig. Fontos, hogy legyen köztük kapcsolat, különben csak egy nagy összevisszaságot alkotunk, azt meg ugye ki akarja olvasni?

FONTOS:

· Ha csak az első pár fejezethez/részhez van ötleted, ne nagyon pakolászd fel sehová. Várd meg, amíg rendesen kitalálod az egészet, mert ha minden történeted félbe marad az ötödik rész után, egy idő után elpárolog az olvasóközönség, írhatsz te bármilyen profin! Egy olyan íróra kevesen kíváncsiak, aki alig büszkélkedhet lezárt történettel.

Természetesen az ilyen írónak szüksége van támogatásra, mert ugye, ha már vette a fáradtságot és megírta, és még fel is tette az internetre, nekünk meg tetszik, akkor minimum egy szerény vélemény jár a gazdájának! Az csak jobb, ha kifejtjük, hogy mi tetszik, de a legjobb, ha egy egyenes kritikával lepjük meg az illetőt. A semmiért senki sem fog naponta írni, ezt mindenki beláthatja.

· Lehetőleg egyformán tagoljuk a történet egységeit, legyen az rész, vagy fejezet. Elég furán mutat, ha az egyik rész két oldal, a másik öt, a harmadik csak egy, a negyedik három, az ötödik meg csak fél. Ne csináljunk ilyet, és legfőképpen ne takarózzunk olyannal, hogy „bocsi, ma csak ennyire volt időm”! Akkor inkább ne tegyük fel, de ne szúrjuk ki az olvasó szemét egy nevetséges fél oldallal. Határozzuk meg, hogy például „minden részem körülbelül két oldalas”, és kész. Ettől alkalmanként el lehet térni, de ha zsinórban egymás után felteszünk öt-hat részt, ami körülbelül ugyanakkora terjedelemmel rendelkezik, akkor tudni fogják, mire számíthatnak, vagyis teremtünk nekik plusz egy okot, amiért bízhatnak az íróban. És ha már bíznak, nem illik csalódást okozni nekik! ;)

Ami még ide tartozik: azt a körülbelüli terjedelmet ne egy fél oldalnak határozzuk már meg. Annyira nevetséges, amikor megnézem valamelyik történetet a neten, és minden rész alig lépi túl az oldal felét… csak kinevettetjük magunkat. Inkább legyen ritkábban friss, mintsem naponta olyan kevés, amibe még csak bele sem tudja élni magát az ember.

Szerkesztés:

Vigyázni kell arra, hogy ne csapongjunk a témák / idők / helyszínek között, legyen meg a történések között a logikai kapcsolat (vagy ha nincs, akkor azt jelöljük valamilyen elválasztó módszerrel: több enter, csillag*, akármilyen speciális karakter), még akkor is, ha csak sejtetünk.

Ugyanis a jó történetben nagy szerepet játszik a szerkesztés. Ha csak írjuk egymás után az eseményeket, nem igazán fognak minket zseninek nézni. Ha viszont utalásokat használunk, és előre kitaláljuk, hogy melyik történetrészre lesz szükségünk a későbbiekben (ezeket valamilyen módon ki is jelölhetjük magunknak, én például színezni és vázlatolni szoktam), akkor egy nagyon frankó sztori születhet meg.

Milyen formái lehetnek?

· Az egyik az utalás, amikor a fontos információkat burkoljuk – vagyis oda tesszük az olvasó elé, de úgy, mintha az egy lepellel le lenne fedve. Nem is sejti, hogy annak a részletnek döntő jelentősége lehet. Ha csak a sima krimiket vesszük, azoknál is ez a javasolt, mert mesterien elrejthetjük az információt a sorok között, és később visszautalhatunk rá.

· A másik az előbb is említett sejtetés. Ekkor olyan módon célzunk valamire, hogy az olvasó érezze, hogy annak a részletnek még jelentősége lesz, de fogalma sincs, hogy mi az. Figyelem felkeltőnek és fenntartónak a legideálisabb, ettől válik egy könyv „letehetetlenné”. (De ahogy sok minden mást, ezt sem szabad eltúlozni, mert akkor a történet inkább filozófiai tartalmú lesz, mintsem izgalmas.)

· De lehet olyan is, ami a Harry Potterben figyelhető meg: sok szál fut egymás mellett, van egy csomó információmorzsa, de az közel sem elég ahhoz, hogy megtudjuk, amit szeretne a három főhős. A megvilágosodásra rutinszerűen csak a történetek végén kerül sor. Ezt tökéletesen meg lehet figyelni a Tűz serlegében is: Bertha Jorkins eltűnése, Világkupa döntő, Trimágus Tusa, Rémszem Mordon, a próbák, Barty Kupor viselkedése és a harmadik próba. Látszólag nem függenek össze, de a végén kiderül, hogy mindennek a hátterében Voldemort visszatérésének terve áll.

Mi történik ekkor?

A végén meglepődik az olvasó, és a fejére csap, miközben azt mondja: „Téééééényleg!” Minden ott volt az orra előtt, és a fináléban a helyére kattannak a kockák, és ez igaz egyenként a kötetekre, és összességében a hét könyvre is. Például a hatodik könyvben van egy olyan utalás, ami a második kötetre hivatkozik. Akárhogyan is vizsgálgatjuk, így is, úgy is meglepi az olvasót az a tudat, hogy már mióta ott van előtte az infó, de sosem tűnt fel neki.

Ezért mondom, hogy sok múlik a szerkesztésen. =)

· Ezeken kívül még rengetegféle fajta lehet, de nem hiszem, hogy nekem kéne kiselőadást tartanom nektek. Sok történet van, ami besorolható ezekbe a kategóriákba, és vannak olyanok is, amik kilógnak. Szerintem ti sem örülnétek, ha minden elolvasott könyv szerkesztésének elemezésébe kezdenék. ;)

Link:

· Merengőről már nagyon rég nem hoztam semmit, de most bepótolom az elmaradást. Íme egy újabb hosszú kiegészítő segítség. [link]