FICTION
– IGEIDŐ, SZEREPLŐK, JELLEMFORMÁLÁS ÉS ALÁRENDELTSÉG
Igeidő:
Kétféle igeidőben írhatunk egy történetet:
múlt, és jelen. A legtöbben a múltat használjuk, és ez is a legmegszokottabb a meséléshez,
mert azt írjuk le ami – akár a valóságban, akár nem – megtörtént.
A jelennel viszont azt fejezzünk ki, ami éppen történik. Van
erre ám példám is, méghozzá nem más, mint Alyson Noel: Evermore című kötete,
melyben minden történést jelenben ír és csak a visszatekintő részek íródtak múlt
időben, s ezzel tökéletesen elválasztja egymástól a két idősíkot.
Jó tanács: Ilyet csak akkor írjunk, ha nagyon
biztosak vagyunk magunkban. ;)
Hogy miért?
Sok ficben lehet olyannal találkozni, aki
azt hiszi mindegy, hogy milyen igeidőben írja a történetét. Erre már hoztam példát
pár leckével korábban egy nem éppen magas színvonalú fiction-ből.
Szereplők és jellemformálás:
Van valami, amit ajánlott megfogadnunk:
NE legyen minden szereplőnk ugyanolyan! Nem
Klónföldén játszódik a történet, ami tele van Mary Sue-kkal és Gary Stu-kkal, vagyis
a tökéletes főszeplőkkel. (Bővebb információt a lecke végén találsz róluk.)
A legtöbben – akik igényesek, és már nem
kezdők – nagy ívben kerülik az ilyen főszereplőnek való alapanyagot, és olyan alakot
formálnak, aki közelebb áll a valósághoz, és vannak hibái. Lehet, hogy nagy hibái
vannak, például elmebeteg, de lehet, hogy csak ügyetlen, és éppen ezért szeretni
való karakter. A lényeg, hogy ne akarjunk tökéletes karaktert létrehozni, akit
ráadásként mindenki szeret, mert az idegesítő, és még az olvasó sem fogja tudni
elviselni. Ruházzuk fel pár emberi vonással, legyenek gyenge pontjai, legyen
szerethető az a szereplő.
Tökéletes példa erre Bella Swan. Folyton
bénázik, nincs véleménye, nincs jelleme, feltett meggyőződése, hogy ő mennyire
átlagos, mégis mindenki körberajongja és azonnal beleszeret. Aztán ott van a
különlegesen gusztusos illatú vére, és az agya, amiből a gondolatait csak neki
az egész világon nem lehet lehallgatni, és még sorolhatnánk. Tipikus Mary Sue.
Akkor ott van még Edward Cullen. Ő egy
Gary Stu-telitalálat, elvégre tökéletesen néz ki, titokzatos, és hajdanán, amikor
még fiatal vámpírként tengette napjait a rosszat akaró emberek vérét itta,
igazi hős! Ez is egyfajta jó cselekedet a maga nemében, vagyis ő a jófiú, aki
olyan megfoghatatlan, és olyan misztikus, hogy ejha, ráadásul 100+ évesen még
szűz, mert ő ennyire erkölcsös, és akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy még
csillog is, mint a kristály-csillár egy bálteremben… Hmmm, ellenállhatatlan.
Térjünk a lényegre:
• Próbáljunk meg minél többféle embertípust
megformálni a történetekben. Ihletet lehet meríteni a valóságból is. Annyi féle
embertípus létezik, hogy ha száz szereplőt mozgatnánk is tudnánk mindnek külön személyiséget
adni, ez csak elszántság kérdése. Ha nincs jobb ötletünk, akkor használjuk fel családtagjaink,
barátink, osztálytársaink, ismerőseink vonásait. Ezekből a forrásokból egyaránt
tudunk negatív és pozitív tulajdonságokat is venni, és bizony mindkettőre szükségünk
is van, ha valóságos szereplőket akarunk. Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai,
nem illik ezt megfosztani a szereplőinktől. ;) Azt pedig már nekünk kell
eldönteni, hogy kinek melyikből mennyi jut.
• A második dogma: legyen különbözőség a külsőségekben!
Lehetőleg kerüljük azt a felállást, hogy mindenkinek kék szeme és szőke haja van.
Sablonos, de ettől függetlenül nem tiltott, hogy a tízből hárman így nézzenek ki.
De ha már tízből kilencen ilyen külsővel rendelkeznek, az már tényleg sablon.
Ugyanez érvényes az öltözködésre is. Ciki,
ha mindenkinek vagy a fekete, vagy a rózsaszín a kedvenc színe.
Viszont nem szabad átesni a ló túloldalára
sem: ne legyen kék haja és sárga szeme az egyiknek, és lila haja és piros szeme
a másiknak. Ennyire azért nem kell megkülönböztetni őket, elvégre is ritka az olyan
történet, ahol éppen egy haloween-i vagy farsangi bálról szabadult alakokba botlik
az ember.
• Legyen különbözőség a gondolkodásban is.
Példa:
Nem ugyanúgy gondolkodik egy informatikus,
mint egy atléta. Az egyik mindent a számítógépén csinál, a másik pedig a nap túlnyomó
részében edz. Nem hinném, hogy ugyanolyan lenne a gondolkodásuk.
Természetesen nem kell ilyen szembeszökő különbségekre
gondolni, de nem árt, ha figyelembe vesszük ezt is.
• Legyenek apró/nagyobb problémáik, amik megoldásra
várnak. Mindenkinek szembe kell néznie néhány olyan dologgal, ami problémát jelent.
De ne térjünk el a valóságtól.
Példa:
Egy tizenkét éves gyerek ne ráncosodjon, és
ne vágyjon testi kapcsolatra. Tudom, manapság divat ilyen korban űzni az ipart,
de én magam gusztustalannak találom (és azt sem értem, mi vonzó lehet egy ilyen
korú gyerekben… mindegy, ez saját vélemény volt).
Ezek alapján rengeteg féle jellemet kialakíthatunk.
Lehetnek tipikus szereplőink, de lehetnek elmélyítettebb karakterek, akik gondolkodásukban
/ megjelenésükben / tulajdonságaiban különböznek az átlagtól, és nem feltétlenül
fontos az, hogy ez első ránézésre is szembeszökő legyen.
Alárendeltség:
A szerkesztésben kiemelkedően fontos
szerepet játszik az, ha a
történet megkövetel valamit.
Nem kell ezen meglepődni, teljesen hétköznapi jelenség ez, csak talán eddig nem
figyeltünk fel rá, vagy rosszul alkalmaztuk.
Ennek a pontnak az a feladata, hogy
megértesse, miért történnek a történetekben néha olyan dolgok, amelyeknek
egyszerűen muszáj úgy történniük – legyen itt szó akár egy kis apróságról,
akár egy nagyobb fordulópontról, bizony vannak helyzetek, amikor nem az író
parancsol a cselekmény alakulásának. Az író dolga, hogy meghatározza a főbb
cselekményszálakat, és papírra vesse a történetet. A többi már úgyszólván
„önműködő”.
Miért mondom ezt?
Ha azt hisszük, hogy az írónak
teljhatalma van a történet fölött, akkor bizony tévedünk. Természetesen, az író
rengeteg dolgot megtehet, de megesik, amikor fejet kell hajtania a műve előtt,
és hagynia kell, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy annak történnie kell.
Lehet, hogy vannak, akik még mindig nem
értik, miről beszélek. A dolognak a cselekménytervezéshez és a
jellemformáláshoz van köze.
Példa:
· Tegyük fel, hogy van egy visszafogott
főszereplőnk, az egyszerűség kedvéért hívjuk most is Alisának. Alisa mondjuk
félénk és naiv, legyenek ezek a főbb tulajdonságai. De nekem, mint a írónak, az
a tervem vele, hogy a történetem végére egy talpraesett csajt faragok belőle.
Ebből az következik, hogy Alisa egy lassú, fokozatos jellemváltáson fog átesni.
(Hangsúly a lassún.) Ez így teljesen rendben is van – a naivsága miatt sokszor
bajba keveredik, és ettől válik egyre erősebbé.
· De mi van, ha a történet elején Alisa
belekeveredik valami komoly szituációba. Mi történik ekkor? Hát arra mérget
vehetünk, hogy nem fog elkezdeni káromkodni, és bravúrosan megmenteni magát…
Hogy miért? Mert Alisa egész egyszerűen még
nem tart a jellemfejlődésben olyan szinten, hogy így viselkedjen. A történet megköveteli tőle és az írótól, hogy
bénán viselkedjen, hogy esetleg valaki még meg is mentse, vagy az is lehet,
hogy pont az a kalamajka fogja tovább lendíteni a történetet.
Ilyenkor engedelmeskedni kell a „sztori
akaratának”, mert ha nem tesszük, akkor az egész szituáció hitelét veszti, és ezt sajnos semmivel nem lehet kikerülni. El kell
fogadnunk, hogy nem mindig mi irányítunk.
Saját
példa:
Amikor A Kitaszítottakon dolgoztam, eljutottam egy olyan jelenethez, ahol
az egyik fontos főszereplőnek kicsúszik egy csúnya szó a száján, márpedig
egyáltalán nem akartam vulgáris szavakat használni a regényben:
„- Azt mondtam, tűnés.
- Most mit kívánsz kezdeni, Orishan? – fűzte tovább a szót eleresztve
a füle mellett a másik hangját. Büszke mosolyra görbült a szája. – Elég szar
helyzetbe hoztunk, nem gondolod?”
Persze, nem nagy dolog. De ha figyelembe
vesszük, hogy az egész történet eléggé régies stílusban íródott, több száz
éves, komoly főszereplőkkel, és az egész egy hatalmi harcról és az
apokalipszisről szól, akkor máris más a helyzet. Egy ilyen történetbe nem illik
a káromkodás, lássuk be – mégis benne van.
Miért?
Ha hiszitek, ha nem, húsz percet agyaltam
azon, hogy hogyan írhatnám át anélkül, hogy furcsán hangozzon. Végül arra
jutottam, hogy az a szereplő, aki ezt mondja az egyik gonosz, démoni karakter,
és arra gondoltam, hogy ez teljes mértékben a szájába illik. Ebben az esetben
is megkövetelte a történet, hogy így hagyjam, tehát úgy tettem.
Elég sorvadtnak találom ezt a leckét – és
a legutóbbi néhány se volt olyan kimerítően hosszú, ezért hoztam nektek néhány kiegészítő
olvasgatnivalót. Nem konkrétan a témához kapcsolódnak, de sosem árt, ha elolvassuk!
;)
Linkek:
· Mary Sue és Gary Stu – Ezek elég kemény
kritikák. Bár néha előfordulnak benne kevésbé közismert szavak, nagyon jól
érthető, és érezhető, hogy az író nem egy pocsék példával találkozott. [link] [link]
· Írásgyakorlat. Nem kérem, hogy csináljátok
meg, de ha kedvetek van hozzá, szerintem megéri legalább pár pontját megcsinálni.
Kárunkra nem válhat. (Nekem ez a kedvencem: „16. Írj egy leíró bekezdést létigék
nélkül!” Érdekes, az biztos.) [link]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése