IHLET,
HELYESÍRÁS ÉS JELLEMRAJZ
Következzék az egyik kulcsfontosságú pont
az írásban:
Ihletgyűjtés:
Izgi, ugye? Most végre megtudjuk, hogy „Via
néni” hogyan vélekedik erről a témáról. Egy biztos: hosszan.
Ihletszerzési tippek és helyek, amiket bizonyára
sokat hallottál már:
• képek
• zenék, dalszövegeik
• filmek
• könyvek
• és talán az idézeteket is ide sorolhatjuk,
mondjuk engem nem ihletnek meg, de ugyebár nem vagyunk egyformák.
Tanácsos használni őket, mert tényleg el tudnak
indítani egy jó gondolatszálat a fejünkben, de nem minden esetben alkalmazható.
Nekem van egy személyes kis kedvencem, melynek neve: figyelj és fülelj! Hasznos
kis praktika, úgyhogy tessék odafigyelni!
Tegyük fel, hogy állunk a buszmegállóban,
mondjuk rossz a fülhallgatónk, és senki sincs, akivel beszélgethetnénk.
Mit csinálunk
ilyenkor?
Azt, ami abban a pillanatban a legértelmesebbnek
tűnik és nincs köze a telefonhoz, sem egyéb elfoglaltsághoz: hallgatjuk, amit körülöttünk
csacsognak és megpróbáljuk visszafojtani a nevetésünket, ha valami nagyon nagy marhaságot
mondanak. Aztán egyszer csak valaki mond valamit, ami neked másképp cseng a füledben,
mint a többi mondat és ilyenkor eszedbe jut a történeted. Elindul a hajunk alatt
egy gondolatmenet, elkeveredünk az eredeti mondattól, amit hallottunk, és a végére
valami olyasmit alakítunk ki, ami előrébb viszi a történetet. Csodás! Ügyesek vagyunk!
Na, és mit csináljunk
ez után?
Mivel gondolni kell a jövőre is, ezért előkapunk
egy lapot meg egy tollat, vagy hazamegyünk és leülünk a gép elé, hogy leírhassuk.
Ez főleg a feledékenyebbeknek válhat előnyére, aki úgy gondolja, hogy jó a memóriája,
annak nem kell leírnia, de szerintem ajánlott. Soha nem lehet tudni…
Újabb jó tanács:
Mielőtt elkezdenél egy történetet legyen egy
ötleted! Lehet, hogy most néztek a monitorra, és azt kérdezitek magatoktól, hogy
vajon normális vagyok-e, de sajnos már láttam olyat, hogy az író egy blogba írt,
és az első bejegyzése ez volt:
„Sziasztok, xy vagyok, szeretnék egy történetet
írni, de nincs ötletem. Írjatok nekem egy mailt, hogy miről írjak, és olyan lesz
a történet.”
POÉN! Két kérdésem lett volna az „íróhoz”:
a) Minek akar írni, ha ötlete sincs?
b) Mit gondol, ki lesz olyan hülye, hogy odaadja
neki az ötletét? Általában akinek van valami használható ötlete, legyen az
illető akármilyen kezdő, de inkább megpróbálja megírni ő maga, mintsem hogy
odaadja egy másik kezdőnek. És még másnap csodálkozott, hogy egy levelet sem kapott.
Én szívesen írtam volna neki, de úgy gondoltam, hogy nem ítélem halálra az írói
pályafutását még azelőtt, hogy elkezdené… Szegény lány, az amatőrök amatőre…
Oké, visszafogom magam, nagyon elszaladt velem
a ló. De gondolom, nem csak én kapok síró-röhögő görcsöt, ha egy ilyennel hoz össze
a Balsors.
Térjünk vissza a lényegre: alapötlet. Én jobbnak
találom, ha a történet ötletének megszületése után hagyjuk egy kicsit „pihenni”.
Nálam ez alapvető szükséglet, és mindenkinek, aki a véleményem kérdezi, csak
ezt tudom tanácsolni. Jó, ha ilyenkor elmegyünk egy kis ihletgyűjtési szabadságra.
Ez a szünet lehet pár nap, de én jobban szeretem, ha a történet akár több
hónapot is vár és a fejemben fejlődik, formálódik – és itt ne tessenek a Hölgyek
és Urak idiótának nézni, mert tényleg addig vár nálam a történet. Nem kell teljesen
elzárkózni attól, hogy leírjunk valamit vele kapcsolatban, ilyenkor alkalmazhatjuk
a fentebb említett formát: a jegyzetelést. Az még jobb, ha a sztori alakulásáról
– lehetőleg az egészről – írunk egy vázlatot, ahol pontokba szedhetjük a történetünk
főbb mozzanatait.
Mire jó nekünk
ez?
Természetesen arra, hogy egy egyre biztosabb
képet kapjunk arról, amit le akarunk írni. Ebből láthatjuk, hogy körülbelül hány
részes/fejezetes lesz, hány főbb fordulat lesz, és ha akad benne unalmasabb rész,
akkor tudjuk, hogy hová kell némi kis izgalmat csempészni. Magyarán: kevés munkával
sok fejtörést spórolhatunk meg magunknak. Na, most mondja nekem valaki, hogy rosszul
csinálom! ^.^
Helyesírás:
Igen, tudom, hogy volt már ilyen témánk,
de ha belegondoltok, akkor ez mégsem teljesen ugyanaz. Ott azt boncolgattuk,
hogy mi az, amit normális ember révén a lehető legnagyobb ívben kerüljünk.
Ez most más.
• Kezdjük mondjuk azzal, ami annyira
pompásan mutatja, hogy mi magyarok mennyire túl tudjuk bonyolítani
a dolgokat: j és ly.
Mikor melyik?
Helyes válasz: hol ez, hol az, hol pedig a
szótár majd megmondja. Szabály nincs rá, mert akkor kevésbé lenne
komplikált, így szépen a fejünkbe kell verni, hogy melyik szóban milyen
alakban írjuk a jé-betűt. Szerintem is borzasztó, de ha
megszüntetnék az ly-t, valószínűleg beleőrülnék. Kisiskolásként mindenki
utálja, de azért valljuk be, hogy most már elképesztően nehéz
lenne leszokni róla.
Jé, mennyi jé! Aláhuzigáltam nektek az előző
bekezdésekben a jé-ket. Aki talált logikai kapcsolatot, azt kéretik elmondani nekem
és a többieknek, de még a nyelvtan könyvek sem tudnak annál többel szolgálni, hogy
leírják mit és hogyan írunk. De azért pár példát kiemelnék a személyes tapasztalataimból
– szigorúan elrettentő nem pedig követendő példaként:
· muszáj és nem muszály
· fojt és folyt – míg az elsővel megfojtunk
valakit, addig a másodikkal elfolyik a vére a padlón.
· milyen, nem pedig mijen és pláne nem mien
– tudjunk már magyarul!
· azt hittem, ezt már mindenkinek a szájába
rágták, de sajnos bebizonyosodott, hogy a szelektív hallás nagy úr: a lyukas zoknin
ly-os lyuk van, kérem szépen!
· aztán még pár jé-betűs szó, csak úgy a hecc
kedvéért: mély, moly, vaj, tej, tojás, pej, pehely, gólya, bója, szója, és a többi…
Párat pedig Nessonak köszönhetünk: páholy, gálya, gally, garatja,
ganaj, héjú, sekély, sujtás, sulyok, sulyom, susulyka, süly, szajkó, vijjog
Sujtás – zsinórdíszítés, Sulyok – nyeles falap, Sulyom – növény,
Susulyka – gomba, Süly – betegség
• Itt van még nekünk a másik kedvencem, amit
ígérem, nem fogok sokáig húzni: –ba, –be, –ban és –ben.
Őket sokszor cserélik fel az emberi egyedek,
ezért elmagyaráznám mindenkinek: ha VALAHOVÁ megyünk, akkor iskolába, moziba, étterembe,
munkába megyünk, ha pedig VALAHOL vagyunk, akkor iskolában, moziban, étteremben,
munkában vagyunk. Értem? Tiszta paraszti logika, nem atomfizika!
Jellemrajz:
Mi is ez? Nem-nem, kezdjük inkább ott, hogy
mi az a jellem? Mindenkinek van ilyen, ha el hisszük, ha nem, csak kinek több adatott,
kinek kevesebb. Így természetesen a szereplőinknek is van jellemük – kivéve, ha
valami szedett-vedett, jellemtelen főszereplőnk van (Khm – Isabella Swan –
khm~), de ettől óvakodjuk.
Röviden, tömören: ez mutatja meg, hogy milyen
emberek vagyunk. És ezt a milyenséget jelenítjük meg a jellemrajzban – ezt persze
lehet általánosítani, és olyankor mondhatunk olyanokat, hogy például „az emberek
önzők”. Ez egy minimális jellemrajz, de én inkább csak tételmondatnak mondanám,
aminek a részleteit az utána következő mondatokban kifejtünk, részletezünk, alátámasztunk.
Az is lehet, hogy a „tételmondat” nem a bekezdés / szövegrészlet elején van, hanem
a közepén, vagy egyáltalán nincs is, csak megbújik a fő információ a sorok között,
amit az olvasónak kell kihallania onnan. Az effajta „rejtélyek” jók, mindaddig,
amíg a leírás nem válik túl bonyolulttá, mert akkor a lényeg egyszerűen
elveszik a sok „sallang” között.
Szokás néha jellemrajzzal indítani a történetet,
ami nem hiba, sőt! Ha valaki jól játszik a szavakkal, akkor akár jobb indítást hozhat
össze egy jellemfestéssel, mintha mást írna helyette.
Viszont itt ne keverjük össze a
jellemrajzot azzal, hogy valaki valami ilyesmit ír: „XY vagyok, 160 éves, kedvenc hobbim a szöszgyűjötgetés.” Ez nem
jellemrajz – ez bemutatkozás, bemutatás. Közel sem ugyanaz. A bemutatást
kerülni kell, mert csomó izgalmas dolgot elront, sokszor felesleges infók
vannak benne, vagy pedig előre meghatározza a történet végét, és onnantól már
mindennek lehet nevezni az irományt, csak izgalmasnak nem.
A jellemrajz ennél százezermilliószor
összetettebb – és szebb is. Jellemrajznak tekintjük azokat a szöveg-egységeket,
amikor a szereplőnk adott szituációkban reagál valahogy, és ebből a reakcióból az olvasó szépen kockáról-kockára
összerakja a fejében, hogy milyen jelleme van a karakternek. Vagyis ebben
szerepet játszik a beszédstílusa, a környezete, a gondolatai, és úgy egyben
minden, ami azt a célt szolgálja, hogy közelebb kerüljünk a figura lelkéhez,
személyiségéhez.
Vagyis olyan, mint bemenni egy távoli
ismerős házába, szobájába, és alaposan körülnézni – a főbb jellemvonásai
meglátszódnak a szobák stílusán, de az apróságok mindig a pici dolgokban
mutatkoznak meg. Éppen ezért nincs felesleges bekezdés a történetekben, mert
minden elárul valami picike dolgot az adott szereplőről – legalábbis így kell
lennie. Ha nem így van, akkor viszont a felesleges „sallangokat”, aminek
tényleg semmi értelme, hogy ott van, azokat ki kell gyomlálni.
A jellemrajz viszont egy olyan elem, amit
nem érdemes sokáig húzni, tehát az nem jó, ha a jellemünk még az utolsó
oldalakon is csak „bemutatkozik”. Az utolsó oldalakra már fejlődnie kell a
személyiségének, ergo az első fejezetekben jó, ha egy körülbelüli kép
kirajzolódik előttünk az emberünkről. Akkor sikerült jól a jellemrajz, ha a
későbbiekben egyik mondat sem hangzik idegenként, ami elhagyja a száját. (Kivéve
persze, ha pontosan ez a célunk.)
Ha a karakterrel kapcsolatban sok az ide
sorolható zűr, össze-vissza ugrálnak a hangulatai, hol ilyen, hol olyan, vagyis
nincs egy egységes hangvétele a személyünknek, akkor egy jellemtelen
szereplőről beszélhetünk.
Egyszerű, mint a pofon – csak a
megvalósítás körülményes, főleg kezdetekben.
Kiegészítésképp újra hoztam pár linket:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése