Ismertető

ÍRÓ PROJECT

Mi is ez pontosan?

Egy önképző program, melyben hasznos tippek, információk, és sok segítség található az íráshoz, legyen az vers, novella, fiction, vagy regény. Az úgynevezett „leckék” felében előkészítő témákat feszegetünk, s csak az alapok tisztázása után vágunk bele igazán az írás szövevényes világába, melybe, ha szeretnél, Te is beléphetsz.

Remélem, Ti is szeretnétek jobban teljesíteni írás terén – én ebben szeretnék segédkezet nyújtani Nektek.

Mire törekednék?

Az igénytelen alkotások kiszorítására, melyekből olyan sok terjedt el az interneten. Az elkövetkezendő tizenhat „lecke” ebben lesz segítségetekre.

Te mit tehetsz?

Ha kérdésed, problémád akad, nyugodtan írhatsz nekem az e-mail címemre (viatokki[kukac]gmail.com), és tudásom szerint válaszolok rá, segítek, nem kell félni, nem harapok nagyot.

Lektorálást, kritikaírást is vállalok, de nem állandó jelleggel, és nem túl hosszú műre.

Mit NE tegyél?

1. Ne tekintsd szentírásnak a leírottakat. Az itt található gondolatok helyenként egyéniek (ezek legtöbbször jelölve vannak egy "szerintem"-mel), így nem kell teljes mértékben egyet értened velem, ha Te másképp gondolod. Az esetek többségében viszont az itt olvasható dolgok valósak, és komoly részét képezik az írásnak.

2. Ne kérd el az leckéket, mert rengeteg munkám van benne. Ezek az írások csakis itt találhatók meg, és szeretném, ha ez így is maradna. Ha viszont mégis szeretnéd máshol, másnak is megmutatni, akkor átlinkelheted máshová, de szeretném, ha az itt leírottak ezen a blogon maradnának. :) (Nem tervezem egyhamar törölni.)

Jó olvasást, sikeres fejlődést, és jó szórakozást kívánok Mindenkinek!

Via

Megjegyzések:

- Gyakoriak a példák, és külső linkekkel való kiegészítések. Ez nem lopás, csak plusz segítség Nektek.

- Forrásként és példaként általam olvasott regényeket, fiction-öket, tananyagokat, internetes forrásokat és főként saját tapasztalatokat használtam fel. Az itt található anyagokat teljes mértékben én állítottam össze, vagyis saját munka.

- Nem áll szándékomban tucat-írókat gyártani. Ezek az anyagok ötleteket, módszereket, szabályokat és kerülendő példákat mutat be. Nem az a célom, hogy magamat istenítsem, és hogy mindenki az én stílusom próbálja másolni, hanem az, hogy mindenki megtalálja a sajátját. - Ez minden értelemben értendő, akkor is, ha saját irományból példálózok (ami nem egyszer előfordul majd). Sajnálom, de abból a legkönnyebb példát hozni, ami a legközelebb áll hozzám. =)

.

1. lecke

1. LECKE

SZLENGEK

Remélem mindenki készen áll arra, hogy belevessük magunkat az első lecke anyagába. Leszögezném, később komolyabb témáink is lesznek, de szükségesnek tartom, hogy előbb ezt is átnézzük – tehát pontosan emiatt a legelemibb hibákkal, és azoknak az elkerülésével, kiküszöbölésével fogjuk kezdeni, és így haladunk a nehezebb, szövevényesebb leckék felé. Ha meg van az alapunk, már lesz mire építkezni. =)

Akkor kezdjük:

Nos, az első, ami igazából nem is hiba, hanem inkább rossz szokás, de szerintem leginkább kiemelendő, az a szleng.

Manapság mindenki szleng szavakat használ, és szinte már fel sem tűnik, csak mondjuk vagy írjuk. Ezzel semmi baj sincs, ha az ember a barátai között, vagy msnen, skype-on, egyéb chat-programokban használja, de például a tanárokkal vagy a nagyanyánkkal szemben már máshogy szoktunk beszélni – legalábbis jobbik esetben. Nos, az irományainkat is tekinthetjük ilyen szempontból olyan valaminek, ami tiszteletet érdemel, még akkor is, ha csak elméletben tiszteljük.

Most miről is beszélek éppen?

Tegyük fel, hogy van egy novellád, amit nem igazán szeretsz, mert nem szépen fogalmaztad meg és tele van káromkodásokkal. (Sajna nekem volt ilyen novellával dolgom, szerencsére nem az enyém volt). Tehát, ha nagyon elvontak akarunk lenni – és most akarjunk –, akkor csúnyán beszéltünk valamivel, ami a miénk. Aztán tegyük fel, hogy visszaolvassuk, amit írtunk és szembesülünk a történet szépséghibáival – ami most már olyan, mintha visszabeszélne nekünk, mint valami megnevelhetetlen gyerek. Ez már kevésbé kellemes…

Mi történik ilyenkor?

Felviszed a kurzorodat a képernyő jobb felső sarkába és rákattintasz a kis piros x-re. Na, szép!

Mit tehetünk?

Első körben üljünk le és gondoljuk végig, hogy mit vagyunk képesek kihozni magunkból. Ha már ülünk, gondolkodjunk el azon is, hogy mekkora aktív szókinccsel rendelkezünk (vagyis mekkora az a szóválaszték, amelyekből gyakran válogatunk), és hogy annak a szókincsnek hány százalékát teszi kik a csúnya- és szlengszavak. Ha jelentősen sokat, akkor bizony magunkban kell keresni a hibát, de mint oly sok minden ellen, ez ellen is lehet tenni!

Hogyan?

Egyszerű, mint a pofon: olvasással. Tudom, unalmas szöveg, de igaz. Ha viszont valaki látványosabb fejlődésre vágyik, akkor nincs mit tenni: elő a Word-del, vagy a lappal, vagy akármivel, amire írni lehet, és írásra fel! Semmi sem fejleszti jobban a szókincset, mint az írás, hiszen ilyenkor gondolkodunk el leginkább a szavakon. Ehhez persze az kell, hogy ne ismételgessük folyamatosan magunkat, hanem használjunk rokon értelmű szavakat! Ha valaki becsülettel ír és jártatja az agyát a szinonimákon, akkor pár hónap után jelentős változáson mehet keresztül a szókincse – és ezt bizton állíthatom, velem is pontosan ez történt.

Ezt bárki meg tudja tenni, ha igazán akar valamit. Még a legkezdőbb író, akinek élete első művén dolgozik is képes arra, hogy valami csúnya beszéd-mentes dolgot írjon. Ha kreatív, már a legelső munkája is lehet figyelemfelkeltő. A haladóktól pedig részemről elvárom, hogy elhagyják az ilyeneket. Ez alól persze kivétel, ha a történetben olyan helyzet adódik, ahol a szereplőink indulatosak, akkor persze használhatunk ilyen szavakat, de azokat tekintsük kivételes alkalomnak. (Ezt én személy szerint úgy hívom, hogy a „történet megkövetelte”. Később még szót ejtünk róla.)

Szerény véleményem szerint a szleghez tartozik még az is, hogy manapság sokan nem képesek helyesen írni – divatból. Igen, sajna ide jutottunk, hogy divat lett minden második szavunkat hülyén írni, rosszabb esetben úgy is ejteni. Gondolok itt a „csi”-betűre (ami még vicces is lehet, ha csak olyan szavak végére tesszük, amit ki tudunk mondani, és nem minden szavunkat ezzel sújtunk), vagy az x-re a „Xia, xép a xemed” típusú mondatokban. Ilyen alapon hogy nézne ki a „szex” szavunk? Xex? Na, ne röhögtessenek már… Nőjünk fel, és tanuljunk meg normálisan magyarul, utána lehet tollat ragadni és valami maradandót alkotni. Addig csak bohóckodunk.

Aztán ide tartozik még a németből átvett ß (’scharfes S’, magyarosan szárfesz sz), amit a tudatlanok kedvéért elmondanék, hogy „essz”-nek ejtik, nem pedig „bé”-nek. Bizony-bizony, a németeknél, meg minden más németajkú országban így írják a hosszú szz-t. Ugyanúgy, ahogy az amerikai dollár jelét ($) nem használjuk az „sz” vagy „s” betű kifejezésére, ugyanúgy a ß-t sem, és ezt tessék bevésni a buksinkba!

És természetesen még hátra van a „h” mint „hogy”, a „vok” mint „vagyok”, az „1” mint „egy” és társai. Gondolom, egyiket sem kell bemutatnom, és nem szolgáltam újdonsággal. Szerintem észrevettétek már, hogy én szövegben még a számokat is kiírom (persze akkor nem, ha 123456789-ről van szó, de mondjuk skype-on is ugyanúgy kiírom, hogy egy, mint itt), ahogy azt rendesen is kéne. Remélem, Ti belátjátok, hogy tényleg marhaság ilyen idióta divattal mérgeznünk a nyelvünket, ami véleményem szerint nagyon szép és választékos.

Szóval, ha már így belemerültünk az irodalmat megfertőző mocsokba, akkor épp itt az ideje, hogy erőt vegyünk magunkon, és kimásszunk belőle. Ha már egyszer kimásztunk, vagy bele se merültünk, akkor legyünk magunkra nagyon büszkék, és tartsuk meg eme jó szokásainkat mondjuk halálunkig. Annyi remélhetőleg elég lesz. =)

2. lecke

2. LECKE

SZINONIMÁK, VULGÁRIS KIFEJEZÉSEK ÉS EGYÉB HIBÁK

Ebben a leckében tovább boncolgatjuk az egyik legnagyobb és manapság – sajnos – a legfontosabb témát.

Az „anyag” nagy részét már felemésztettük – az én részemről. A többit majd Drachiss elmeséli. ;)

Na, akkor folytatásra fel!

Van itt még egy dolog, amit sürgősen el kell felejteni – részben, mert nevetséges, és nagyobb részben, mert illúzióromboló egy novellában, versben, vagy ficben (meg úgy összességében akármilyen irodalmi céllal megíródott szövegben) ilyennel találkozni: ez pedig a smiley. Gondolom, senkinek sem kell bemutatnom őket, igen széles skálán mozognak már, van belőlük minden féle: :( =D >.< xD :P ^^ -.- *.* ;) :$ n_n <3 8) T_T és a többi. Msnen és hasonló helyeken oké, de az írásainkban legyünk olyan szívesek, és hagyjuk el őket! Mégis hogy néz már ki egy olyan novella, ami tele van xD-kkel? Részemről gyerekesnek és visszataszítónak találom – azt pedig a legnagyobb magabiztossággal állíthatom, hogy a kiadók is. Nem kell azokat az xD-ket úgy használni, mint normális emberek a pontot a mondat végén. Akik könyvet adtak ki sem smiley-ztak minden olyan mondatuk után, amit viccesnek találtak. A poén smiley nélkül is poén. Ha pedig valakinél nem vicces a poén, akkor azon pont nem egy „ikszdé” fog segíteni… Ilyenkor kell humorérzéket növeszteni.

Sajnos most nem olyan közegben vagyok, ahol egyértelműen tudom azt a szót használni intő jelként, hogy „imnet-es”. (A neon.hu elődjének a blogrészlegéről van szó… Na, hát, az valami kegyetlen hely volt.) Borzasztóan sajnálom, hogy törölték, mert onnan aztán lehetett volna elrettentő példákkal dobálózni! (Tisztelet a kivételnek.)

Ha már szóba hoztuk az msn-t, akkor ejtsünk erről is pár szót:

Aranyszabály: a történetünkben mellőzzük az msn-hez, vagy ahhoz hasonló beszélgetést. Nagyon ritka az a regény, amelyben ez elkerülhetetlen, és ott is törekedni kell a legtermészetesebb megjelenítésre.

Elhiszem, hogy modernizálódott a világ, és azt is, ha valaki hozzám hasonlóan találkozott már ilyennel, de az bizony nem egy követendő példa. Az interneten legalább annyi hülyeség van, mint értelmes dolog – vagy több.

Szerintem ezzel a témával kapcsolatban nem nagyon lehet mást mondani. Fogadjuk el, vegyük tudomásul, hogy egy valamire való írónak van esztétikai érzéke. Pont.

Ami még szerintem kiemelendő az az ellenőrzés. Nagyon fontos, és sose felejtsük el, hogy ezzel kell lezárni az írást – vagy ha nincs rá időnk, akkor ezzel kell kezdeni, csak visszaolvasás formájában, és itt nem csak az utolsó két sorra gondolok. Mindenre, amit a legutóbbi alkalommal leírtunk, és ennek három fontos oka van:

1. javítás

2. felelevenítés

3. ismerkedés a művel

Azokat az elgépeléseket, szóismétléseket és egyebeket, amik nem oda valók, azokat bizony javítani kell. És ha már egyszer kigyomláljuk a hibákat, ezzel egy időben természetesen át is olvassuk, így megtudjuk, hol is hagytuk félbe az írást. Ez érvényes akkor is, ha fel akarjuk tenni valahová, vagy csak eltesszük a winchester-ünk egy eldugott sarkába. Nem szép dolog hibásan elmenteni valamit, hiszen mégiscsak a te munkád, tiszteld meg annyival, és légy olyan igényes, hogy kijavítod. Mindenki azt szeretné, ha felnéznének rá a művei miatt, de gondolj csak bele: Te mit vonsz le egy olyan írásból, ami hemzseg az elgépelésektől? Igénytelen történet, igénytelen író… vagy nem?

Na, és bizony mi sem fontosabb annál, hogy ismerjük, amit írunk. Én például sok olyan kis apró részletre bukkantam már rá, ami az olvasóimnak lehet, hogy egyáltalán nem tűnt fel, de én mégis örültem neki, hogy „ejha, milyen ügyes voltam”. Az sem utolsó szempont, hogy ha észreveszünk egy ilyen apróságot, akkor megláthatjuk benne a lehetőséget az ihletszerzésre. Az ilyen mindig kincset ér.

Egy tipp: Miután befejeztük, olvassuk el kétszer, amit alkottunk. (Persze nem kell egymás után, de azért ne teljen el három hónap a kettő között.)

Az első újraolvasásnál felejtsük el, hogy miről is szólt, vagyis viselkedjünk úgy, mint aki akkor találkozik először azzal az írással. Ilyenkor észrevehetjük, hogy melyek azok a helyek, amik csiszolásra szorulnak, így sokkal tisztább és átláthatóbb képet tárhatunk az olvasó elé. Ha találtunk olyan részt, ami igényli a javítást, akkor természetesen ezt meg kell tennünk. Nem szabad megijedni, ha egyes részekből el kell venni, hozzá kell tenni, vagy át kell dolgozni. Minden olyan munkálat, amely az iromány előnyét szolgálja, hasznos lépés. Ne mulasszuk el.

Másodszori olvasásra pedig használjuk fel azt, hogy előtte már elolvastuk, és újra vessük bele magunkat. Figyeljünk fel a szóismétlésekre, az elgépelésekre, a helytelen szóhasználatokra, a mondatvégi írásjelekre, az előbb említett elbújt ihletforrásokra, egyszóval mindenre. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy jó lett volna, akkor próbáljuk meg orvosolni a dolgot és szükség esetén ne legyünk lusták még több kisebb-nagyobb átírásokat végezni. Ez a titka annak, hogy ha valaki eddig nem kapott, akkor kaphasson olyan kritikát, amiben szerepel egy ehhez hasonló mondat: „Mindig tudom, mit olvasok, sosincs olyan, hogy kapkodom a fejem, mert nem értem mit akarsz.” Higgyétek el, a maga nemében nagyon nagy elismerés ez, és tanúsítani tudom, hogy mennyire jó érzés. ;)

Az utolsó fontos dolog pedig az, hogy ne higgyünk mindig a Word-nek. Igen, vannak hibák, amiket kiemel vagy piros, vagy zöld vonallal, de sajnos az a zöld vonalka gyakran akkor is képes megjelenni, amikor teljesen totálisan felesleges, és képes valami iszonyatosan nagy marhaságot állítani.

Példa:

„A lány mosolygó arca olyan volt, mint régen.”

Ebben a mondatban a „lány mosolygó” részt, is össze akarja vonni, és azt akarja kihozni belőle, hogy „lánymosolygó”. Semmi értelme, hülyeség, marhaság, ne higgyünk neki.

Röviden, tömören: ne elégedjünk meg annyival, hogy „á, mindegy, jó az úgy is.” Lehet, hogy lassabban lesz kész, de az alkotói folyamatok már csak ilyenek…

Egy másik lehetőség, ha keresel magadnak egy bétát.

Mi az a béta?

Egy olyan személy, akivel leellenőrizteted az írásaidat, mielőtt bárki másnak megmutatnád. Erre a szerepre azonban nem alkalmas mindenki, mert egy olyan embert kell, aki:

· tőled jobban vagy veled egy szinten ír – egy tőled kezdőbb író nem tud rajtad segíteni,

· őszintén elmondja a hibáidat,

· tudja mi fán terem a kritikaírás (az igazi kritikáról is lesz még szó),

· válaszol a kérdéseidre,

· és nem rest kijavítani vagy tanácsot adni.

Ha van a környezetedben olyan ember, aki alkalmanként meghallgat téged az ilyen témákkal kapcsolatban, akkor szerencséd van. Ha két bétád is van, és te is bétázol nekik, akkor meg pláne! Ha pedig még nincs, akkor próbáljatok meg összebarátkozni valakivel, aki szereti és érdekli, ahogyan írsz, és ezen kívül könnyen tudsz vele kapcsolatot létesíteni / fenntartani akár neten keresztül is.

Formaiságok:

A lecke elején beszéltem nektek a bekezdésekről, és szerintem fontos lehet elmondanom azt is, hogy hogyan lehet szépen karban tartani egy írást formailag. Grafikát és kiadványtervezést tanulok, úgyhogy némileg értek hozzá. Egy jól kinéző környezetbe helyezett szöveg olvasása sokkal kellemesebb, mint egy nagy katyvasz.

Fontos, hogy mellőzzük a dupla entereket – tartogassuk azokra a pillanatokra, amikor témaváltást hajtunk végre. Ez alatt azt értem, hogy nagyon hülyén néz ki, ha a párbeszédben minden sor között van egy üres. A párbeszéd legyen egy blokk, és az a blokk kapcsolódjon az előtte/mögötte lévő leíró jellegű szövegpanelhez. Ne legyenek felesleges üres enterek a szövegben, mert őszintén szólva, nagyon ronda…

Másik formai szépséghiba a párbeszédeknél fordul elő. Bizonyára észrevettétek már, hogy amikor párbeszédet írunk, a Word előszeretettel csinál belőle felsoroláshoz hasonlítható valamit, ami nem mutat túl szépen, főleg akkor, ha a gondolatjel és a szöveg között ott éktelenkedik két centi. Ha valaki nem tudja, mi a teendő ilyen helyzetben, akkor a megoldás a következő:

Gondolatjel, szóköz – és már ott is van az automatikusan beállítódó felsorolás. Ilyenkor jönnek a képbe a gimis, középiskolás informatika órák, ahol mindannyiunknak hadovált a tanár valami tabulátorokról… Nem egy nagy ördöngősség, csak bekapcsoljuk a vonalzót, ha esetleg nem lenne, kijelöljük az egész szöveget (igen, mindet), és rá kattintunk egyet a vonalzóra a sor eleje közelében. Ekkor megjelenik a vonalzón egy csodálatos kis tabulátor, amit kedvünkre beállíthatunk a vonalzón, hogy hol helyezkedjen el. Ez fogja meghatározni a felsorolások szövegének a távolságát a felsorolástól, vagyis a párbeszéd szövegének a távolságát a „gondolatjeltől”. Itt beállítunk egy szóköznyi helyet, és voilá – szépen és gusztusosan néz ki a párbeszédünk. (A 2003-as Word-ben egyszerűbb volt, de mit lehet tenni…?)

Másik dolog az első sor behúzásának beállítása. Ez már igazán csak szépségi kérdés, de nem árthat, ha elmondom, hogyan lehet beállítani, hogy úgy nézzen ki az irományunk, mint a regények. Nem kell mást tenned, csak a fehér lap fölött lévő vonalzó bal oldalára pillantani, ahol két picike háromszög és egy négyzet van. A szöveg kijelölése után a legfelsőt fél vagy egy centivel jobbra kell húzni és már kész is. Sokkal szebb, mint a három szóköz. ;) (A tabulátort pedig a felső háromszög mellé pár milliméterrel jó tenni.)

Erről a témáról egyelőre ennyi, de nem kell megijedni, még nincs vége, ugyanis hoztam nektek három, azaz három linket a témával kapcsolatban:

• Az első az általam használt internetes szinonimaszótár lenne. Rengeteg variációt talál egy-egy szóra (jó, amire nincs rokon értelmű szó, arra természetesen nem talál), és lehet válogatni a normális, vicces vagy vulgáris töltetű szavak közül. (Néha még jókat is lehet röhögni rajta.)

Keresőháló [link]

• A második merengőről származik. Szerintem nagyon hasznos, ami le van ide írva, és nagyon érdemes elolvasni. Az egész kicsit Harry Potter világába kalauzol minket. Aki nem szereti a HP-t az is olvassa el, mert tanulságos és nagyon jó stílusban írták.

Merengőről merengőknek: Vulgáris megnyilvánulások [elolvasom]

• A harmadik linkem inkább csak érdekesség, játék a szavakkal – pontosabban csak egy szóval. Érdemes elolvasni, ez még nem is hosszú.

Részlet Grétsy László tanár úr egy előadásából. Hát itt tartunk. [elolvasom]

3. lecke

3. LECKE 
A LEÍRÓ SZÖVEG

Sajnos nem mondhatom azt, hogy az előző két anyagot véglegesen befejeztük – de a nehezén túl vagyunk, ezt megígérhetem.

Könnyítésképp most egy kicsit nyugodtabb vizekre eveznék, úgyhogy megnézhetnénk mi a helyzet a leírásokkal, idézettekkel, elmélkedésekkel, érzelemábrázolással. Persze maga a téma közel sem könnyed, szép szókincset igényel és több-kevesebb gyakorlatot, persze annak függvényében, hogy kinek mennyi szükséges a fejlődéshez.

Rendben, kezdjük is az elején, szép sorjában.

Leírás:

Az írás egyik legfontosabb része, a dialógussal kiegészítve adják a történet alapját. (A párbeszédekről csak a leckék vége felé lesz szó, az kicsit nagyobb falat.)

Ez az a rész, ahová bármit leírhatunk:

• tájleírás

• gondolatmenet

• jellemrajz

• érzelemmegjelenítés

Lényegében ezek a legfontosabb egységek, amikből összeállnak a leíró részeink, de ezeket természetesen lehet színezni, homályosítani, egybeolvasztani, és minden olyan dolgot ábrázolni velük, amit csak a fantáziánk megszab. Eddig remélem világos. Ha valakinek mégsem, akkor csak azt tudom tanácsolni, hogy olvassa át még párszor – ha akkor sem megy, lehet kérdezni mailben, vagy fórumon. De most haladjuk tovább!

A leírások hol csak pár sorosak, hol oldalakon keresztül eltartanak, és közben csak pár dialógus szakítja meg. Egyik sem rossz, de vigyázni kell, hogy mit, és hogyan csinálunk, mert bizony egy egyszerű leírást is csúnyán el lehet fuserálni.

• Első és mégis a legeslegfontosabb: tördelés. Itt persze a tagoltságot értem. Biztosan volt már mindenkinek könyv a kezében, és ha valaki nem is vette volna észre, de az akkor is úgy volt: „néhol az író vagy a szerkesztő beszúrt egy-egy entert a sorok közé”. Ha valaki nem hiszi, járjon utána: kapjunk le a könyvespolcról egy regényt, vagy, ha otthon nincs, akkor nézzünk el egy könyvtárba és figyeljük meg, hogy átlagosan(!) három-négy soronként (néha több) megszakítják a bekezdéseket és újat nyitnak.

Mi is ennek az oka?

Első soron az olvashatóság. Sokkal kellemesebb a szemnek négy sor között cikázni, mint tizenöt sor között, nemde? Ha túl hosszú a bekezdés, akkor sűrűbben előfordul, hogy eltévesztjük a sort, és egymásután kétszer (vagy még többször; velem már öt is előfordult) olvassuk el ugyanazt a sort. Magyarán: zavaró.

Fontos! A tördelés nem azt jelenti, hogy egy helyett két entert írunk, hogy minden bekezdésünk után legyen egy plusz sorköz. Az értelmetlen és felesleges. Egy enter a megfelelőnek vélt helyen tökéletesen megteszi.

Arra nincs konkrét, törvényszerű szabály, hogy mikor kell bekövetkeznie a „megfelelőnek vélt helynek” (a gondolatmenet végén, de azt az író határozza meg, hogy hol van), azt az írónak kell éreznie, hogy hol akar nyomatékosítani / hangsúlyozni egy töréssel, vagy melyik kulcsmondatot akarja elrejteni a kíváncsi szemek elől, hogy aztán később visszautalhasson rá. Ilyenkor az olvasóban azt az érzést keltjük, hogy fantasztikusak vagyunk, és rettentő nagy agymunkával szültük meg az apróbb részleteket, miközben csak egy kevés furfang kell ahhoz, hogy az olvasó a fejéhez kapjon, miközben azt mondja: „Tényleg, ez mekkora már!”

Ez utóbbi véleményem szerint egy hatalmas írói húzás. Érdemes alkalmazni, csak ajánlani tudom az ehhez hasonló „titkolózásokat”, az információ elrejtését, amikre a történet végén, vagy fontosabb fordulatainál rávilágíthatunk. Megéri ezzel játszani, mert ha az ember ráérez, csodás dolgokat tud utána művelni pusztán a szavaival. ;)

Tudom-tudom, az előbbi „nincsen szabály”-beszólásomért kapok majd, de tényleg nincs arra semmilyen korlát, hogy „márpedig Neked írópalántám legfeljebb hat soronként meg kell törnöd a bekezdést, különben irgumburgum, megvernek egy sikátorban az enter-manók”. Ugyan, dehogyis… Igazság szerint az írásban ez egy elég labilis és vitatott pont, sokan nem is értik igazán, mások pedig próbálják betartani, de nem mindig sikerül – és persze ott vannak, akik betegesen ragaszkodnak mindenféle szabályhoz. Na, ők azok, akik soha az életben nem fognak semmi zseniálisat írni.

Én például kifejezetten utálom a nagy bekezdéseket, nem is nagyon szoktam öt-hat sornál hosszabbat írni, mindig arra törekedek, hogy a gondolatok ne stagnáljanak, hanem folyamatosan változzanak, mozogjanak, és ezzel együtt az olvasó gondolatait is megmozgassák. Lehet, hogy írok néha több oldalas leírásokat is… de azokban a gondolatok soha nem stagnálnak.

Másik megoldásom, ha valamit direkt „stagnáltatni”, nyomatékosítani akarok, akkor viszont hasonló jelentésű mondatokat írok viszonylag közel egymáshoz, közben pedig sűrűn tördelek – itt gyakran előfordulnak félsoros gondolatok. Ennek a nyomatékosításnak a hatását dőlt betűk használatával is lehet még növelni. Az viszont fontos, hogy ezt a trükköt nem szabad túl sokat használni, mert akkor vontatott, szájbarágós lesz a történet, az pedig nagyon idegesítő… mintha egy hülyegyerekkel vitatkoznánk, aki folyamatosan egyet fúj… szóval ezt csakis mértékkel, és kizárólag a tételmondatok, kulcsjelenetek körítése, hangsúlyozása céljából szabad használnunk. Szóval csak óvatosan.

• A második figyelemre méltó dolog: megfogalmazás. Ehhez viszont feltétlenül szükséges a feljebb is említett szókincs, na de persze ahhoz nem kell Arany Jánosnak lenni, hogy megírjunk egy szép leírást. Ami viszont még lényeges, hogy a szövegkörnyezethez illő szavakat használjunk.

Mi jelent ez?

Sokszor lehet olyannal találkozni a mai ficekben, hogy van egy gyönyörű bekezdés, csodaszép a leírás, és ott virít benne valami szleng szó… Ha például arról írunk a leírásban, hogy egy pár hogyan enyeleg egymással, akkor kerüljük, azt a szót, hogy „lesmárolt” (tipikus orbitális hiba). Egy olyan író, aki szeret szépen fogalmazni, az kerülje az ilyen sületlen butaságokat.

• A harmadik pont témája: ugrálás. Ez lényegében kapcsolódik a megfogalmazáshoz, de jobbnak láttam külön szedni, hogy ezzel is hangsúlyozhassam a pont fontosságát. Az „ugrálás” címszó alatt nem az időutazást értem, hanem a kohézió* figyelmen kívül hagyását. Elég sokszor találkozni olyannal, ahol csak úgy vannak egymás mellett a mondatok, minta valaki vicces kedvében összeollózta volna, és közben semmi összefüggés nem lelhető fel.

Példa:

Joe-nak kék haja van és napszemüveget visel. Rocker cuccokat hord. Piros szemeit a napszemüvege takarja. A kék haját tarajba felzselézve hordja.

…

Írhattam volna tovább is, de nekem így is feláll már a hátamon a szőr és szerintem ez a szemet gyönyörködtető példa eleget mesél magáról. Persze a fő hangsúlyt nem a piros szemekre és a kék hajra kell fektetni! =P De ha valaki szerint ez gyönyörű, zseniális, és díjat érdemelnék, akkor vagy gondolkozzon el, vagy vegyen a kezébe egy regényt és sürgősen lásson neki olvasni.

Megjegyzés: Ugyanez érvényes a tájleírásra is; ott sem szép dolog ugrándozni. A tájleírás minden olyan leírásformát tartalmaz, amely egy helyszínt jelenít meg, értendő itt akár a nagymamád nappalija is. Nem táj ugyan, de helyszín, és gondolj bele, milyen szörnyen idegesítő lenne, ha nagyanyád nappaliját úgy írnák le egy szövegben, hogy hol az egyik sarokkal foglalkozik, aztán a tévével, utána a szekrényben lévő ingóságokkal, majd visszatérne az első sarokban gubbasztó pókra… Ne, könyörgöm, ne már.

Másik véglet, ha mindent túlragozunk és már idegesítően nagy a kapcsolat a mondatok között. Élő példa, ami nem az én buksimból pattant ki (a neveket átírtam):

Lily és Robert a Szt. James Gimnázium udvarán sétáltak. Eltekintve attól, hogy esett a hó egész kellemes idő volt, ezen a téli napon. Lily ezen a napon is Roberttel sétált, mert a barátnői elmentek pletykálni, amihez Lilynek most nem volt kedve, így felkereste legjobb barátját, Robert-et, és most kint sétáltak az udvaron.

Érezni, ugye? Mintha gyogyós lennél, és a szádba kéne rágni… elég zavaró. Persze a túl erős logikai kapcsolaton kívül más hibája is van, főként szóismétlések, de azt most nem kívánnám elemezgetni. Egyébként sem tartunk még az ilyen finomságoknál.

Na, már most!

Mit tanított nektek eddig „Via néni”? Azt, hogy ne legyünk felületesek, de nagyon kukacoskodók sem, mert rontja az olvasás minőségét! Ezen kívül bővítsük a szókincsünket, kerüljük az ugrabugrálást a mondatok között, és tördeljük a bekezdéseinket!

Oké, remélem, minden világos, menjünk tovább!

Idézetek:

Sokak szerint kerülendő. Szerintem kivételes esetekben használható idézet is egy történetben. Egy barátnőm például alcím-féleségnek használja/használta őket – és meglehetősen jól alkalmazhatóak, ha az ember tud velük bánni. Persze nem csak alcímként alkalmazhatjuk, hanem ha a helyzet megkívánja, akkor a szövegbe, sőt, az is lehet, hogy a dialógusba kell beillesztenünk egy idézetet.

Ne tartsatok egoistának, de most A Sátán lányából tudnék csak egy ide megfelelő példát betenni:

„- Te vagy az…? – kérdését olyan halkan suttogta, hogyha hátrébb állok, talán nem is hallom.

- Én, amint látod. Eljöttem.

- „Mikor a sötétség eljő, én várni fogok rád…” – idézte előző éjjel elhangzott szavaim. – Minden este eljössz hozzám sötétedés után? – kérdezte kíváncsiskodva, közben gyanakvóan nézett a szemembe, hátha ki tud olvasni belőle valamit.”

Ugye nem kell megmutatnom, melyik mondatrészletre kell odafigyelni? Lehet, hogy valaki nem ért velem egyet, de szerintem itt teljesen helytáll az idézet, mint mondott szöveg. Persze lehet ellenkezni, elvégre ez egy elég szubjektív dolog. Mindenkinek más az ízlése, ergo nem kötelező az én példámat követni.

Elmélkedés:

Mint azt írtam az előbb, ez a leírás egy része, és csak akkor nem leíró szövegben alkalmazzuk, ha a szereplőnk valamiért hangosan gondolkodik, vagy magában beszél – de gondolom én, nem gógyisokról írunk történetet. Egyébként minden más esetben a leíró szövegrész alkotóeleme.

Elmélkedni mindenről lehet, hosszan, röviden, kifejtősen, titkolózva, ahogy kedvünk tartja, és a szituációnk megköveteli. Ezzel kapcsolatban nem hiszem, hogy túl sokat tudnék mondani, mert lényegében erre is minden ugyanúgy érvényes, mint amit már a leíró szövegről szóló pontnál olvashattunk.

Érzelemábrázolás:

Az én véleményem alapján ebbe a kalapba nem csak az érzelmek, hanem az érzések is beletartoznak. Ez nem Szentírás, de megfontolandó, hogy ki hogyan vélekedik erről, de én a kettőt együtt fogom kezelni, mert az alapjaiban nincsenek különösebb különbségek.

Érzéseket és érzelmeket rengetegféleképpen lehet leírni, ugyanúgy, ahogy minden mást is, de van egy kis eltérés az érzelemleírás és mondjuk a tájleírás között.

Példa:

Ha azt mondom, hogy viszket az orrom, akkor azt mindenki tudja, hogy milyen érzés. De ha azt mondom, hogy bementem a szobámba, akkor rajtam kívül mindenki tapogatózik a sötétben, ugyanis senki sem tudja, hogy néz ki a szobám. De ha már elmondom, hogy piros szekrényem, citromsárga szőnyegem, égkék függönyöm és rózsaszín ágyam van narancssárga párnákkal, és még egy Notre Dame-i vízköpő is áll a közepén Hawaii ruhába öltöztetve orosz bundás sapkával a fején, akkor mindenkinek kicsit tisztább lesz a kép a fejében, ugye? (Bocsi a sorozatos hülye példákért, de én úgy gondolom, hogy a szélsőségek ábrázolásával könnyebb elmagyarázni egy adott tételt.)

Ebből adódóan a tájleírás végtelenül egyszerű, mert mindig mutathatunk újat, amit érzelmek terén már nehezebb megtenni. Bizony ám. Könnyebb, egy olyan gusztustalanul kinéző szobát leírni, mint egy érzelmet, vagy érzést.

Példa:

Ha azt írom, hogy fülig szerelmes vagyok, akkor páran lehet, hogy tudják, miről van szó, páran meg nem, mert még nem tapasztalták – és szerintem éppen a tapasztalatlanságból kifolyólag van a szerelemnek már annyi és annyi féle megjelenítése. Hiszen gondoljunk csak bele: az orrviszketést valószínűleg mindenki ugyanolyannak éli meg, akkor is, ha egyszer jobban viszket, máskor pedig kevésbé. De a szerelmét mindenki máshogy éli át, és a tudatlanságát is mindenki máshogy képzeli el. És itt a kulcsszavunk: máshogy.

Az érzelemmegjelenítés fő szempontja az egyediség. Ha valaki egyéni ötletekkel áll elő, akkor nagyobb az esélye a sikerre, de ha az a valaki csak pár szóban vagy sablonosan leírja azt a pár sort – amit rosszabb esetben folyamatosan ismételget –, akkor ne számítson nagy hírnévre. Az érzések szavakba öntéséhez meg kell találnunk a saját stílusunkat, vagyis azt a stílust, amiben mindenfélét megírhatunk, anélkül, hogy órákig agyalnánk egy-egy frappáns megfogalmazáson. Éppen ezért nem tanácsos egy szerelmi vallomással indítani életünk első történetét, mert abban az időszakban – lehetünk akárhány évesek – nincs még kifejlődve a szóhasználatunk és az általában használt hangnem.

*Kohézió = szövegösszetartó erő.

Lineáris kohézió: egyszerű szöveg, a mondatok egymás utáni logikai sorrendben vannak. Egymásból következő mondatok – semmi extra.

Globális kohézió: előre- és visszautalásokkal tarkított szöveg, ami lehet, hogy csak pár bekezdést, de az is lehet, hogy az egész művet átfogja. Mint egy jó krimi. ;)

A kétféle kohézió természetesen keveredik egymással – nagy a baj, ha nem keveredik, mert akkor az olvasó vagy elalszik, vagy megzavarodik. Nem valami bonyolult dologról van szó, eddig is az életünk része volt, csak nem tűnt fel. Viszont most már azt is megtudhattuk, hogy ennek is van frankó kis szakszava. Unatkoztak a nyelvészek. :)